Biztos, hogy kudarc egy be nem fejezett verseny?
Tizenkét éve triatlonozok versenyszerűen. Ez idő alatt teljesítettem 9 ironmant, köztük 4 extrém ironmant, rengeteg féltávot, futottam több terepultrát (85 km volt a leghosszabb távom). Nagyrészt hosszú, mentálisan és fizikailag megterhelő versenyeken vettem részt. A leghosszabb teljesítésem 21 óra volt.
Minél hosszabb a táv, annál nagyobb szerepet kap a mentális erő. Ez lehet az oka annak is, hogy a hosszabb megmérettetéseken a nők és a férfiak közötti különbség csökken; a kutatások szerint a nők erősebbek fejben, így a férfiak fizikai előnye kevésbé érvényesül.
Feladott verseny = világvége?
Az elmúlt tizenkét év alatt egyszer sem kellett versenyt feladnom. Pedig voltak nehéz pillanatok. (Az első extrém ironmanem után például véreset pisiltem, szóval gondolhatjátok, mennyire volt nehéz. És mennyire volt értelme, teszem fel utólag a kérdést?) Azt gondoltam, hogy ha ez megtörténne, az lenne a világvége. Mert tudtam, hogy mi következne utána: önostorozás, önutálat, önszabotázs, szégyen, hetekig. Hogy béna vagyok, tehetségtelen vagyok, nem vagyok elég jó, dagadt vagyok, erre SEM voltam képes, elbuktam, szar vagyok, értéktelen vagyok. Így, ebben a sorrendben.
Ha elindulsz az önismeret útján, egy idő után rájössz, hogy az öngyűlölet nem visz előre. Nehéz és hosszú folyamat, nekem évekbe került eljutni oda, ahová 2025 június 7-én sikerült.
Van döntésed!
Ez volt az nap, amikor életemben először kiszálltam egy versenyből. Nem feladtam. Hoztam egy racionális döntést. Mi szerint nem kell mindenáron, ha kell taknyon csúszva teljesítenem a 10. hosszútávomat. Rajtam kívülálló ok miatt nem tudtam magamból kihozni a maximumot. De még egy közepes teljesítményre sem voltam képes. Az erősségem, a bringa sem ment jól, be se akartam fejezni. Végül befejeztem, de még a pályán eldöntöttem, hogy nem megyek ki futni, mert nincs értelme. Végül, némi külső támogatás hatására, mégis kivergődtem a futópályára és NULLA motivációval megcsináltam még 25 kilométert. Szándékosan nem írtam, hogy lefutottam, mert ez futást még nyomokban sem tartalmazott.
Menj el a falig!
Elmentem a falig, de már nem akartam áttörni, nem vagyok már faltörő kos.
Nem akartam bizonyítani senkinek semmit. Nem akartam bizonyítani magamnak sem semmit. Bizonygassam, hogy le tudok gyalogolni 42 kilométert? Bizonygassam, hogy meg tudom csinálni a hosszútávot? Kinek és minek? Már kilencszer bebizonyítottam, most viszont eljött az a pont, ahol tudtam és éreztem, hogy nincs értelme folytatni. Nem a teljesítésért jöttem, nem kell egy újabb befutóérem minden áron.
A kör végén besétáltam a célterületre, leadtam a chipemet és megkönnyebbültem. Sírtam egy kicsit, de aztán teljesen nyugodt lettem. Jól döntöttem.
Másnap semmi bajom nem volt. Nem fájt semmim. Nem amortizáltam le magam. Tudtam, hogy egy hét pihi után gond nélkül vissza tudok majd térni a minőségi edzésekhez és ráfordulhatok a következő célra.
Nem ostoroztam magam. Nem utáltam magam. Nem bántottam magam. Nem volt hiányérzetem. Nem volt nehéz a szívem. Nem volt kétségem.
Az út maga a cél
Hosszú volt az út idáig. Egy be nem fejezett verseny másnapján őszintén tudok nevetni. A tükörbe nézve nem köpöm le magam. Meg tudom ölelni magam, előre tudok nézni és újabb sebek (leszámítva a kidörzsölődéseket 🙂 ) nélkül megyek tovább. Az önismereti út göröngyös nehéz és sokszor magányos. Néha visszacsúszol, és kezdheted elölről. Olyan, mint egy magashegyi terepfutás. Az út egy része tőled függ.
Eldöntöd, hogy benevezel erre az élethosszig tartó versenyre, és odateszed magad akkor is, amikor nehéz. Vedd észre, hogy vannak olyan ösvények, amit egyedül kell meghódítanod. De vedd észre azt is, hogy az úton ott vannak veled azok az emberek, akik a frissítőponton megtöltik a kulacsodat. Ott vannak azok, akik átlöknek a holtponton. Ott vannak azok, akik megölelnek a célban.
Nélküled lehetetlen. Nélkülük lehetetlen. Ha vannak ilyen emberek az életedben, akkor mondj nekik köszönetet. Én is ezt tettem.